Kína, a Globális Dél és a Vörös-tenger

Avagy elkerülheti-e Kína Amerika sorsát a Közel-Keleten?

Kína befolyása - ahogy egy tavalyi cikkben részletesen beszámoltunk róla - a Közel-Keleten az elmúlt években meredeken nőtt. Ennek egyik fő jele a 2023-as iráni-szaúdi “kiegyezés”, azaz a diplomáciai kapcsolatok újbóli felvétele volt kínai bábáskodás mellett. Kína helyzetét jelentősen megkönnyíti, hogy az USA-val ellentétben csapatai sosem tartózkodtak a térségben, miközben olajimportjának jelentős részét innen szerzi be. Ez - az ország méretei folytán - pedig megkerülhetetlenné teszi őt a legtöbb közel-keleti állam gazdasági életében.

A kínai térnyerés a Közel-Keleten viszont egy globális trend részeként is felfogható: miközben Kína viszonya az USA-val és általában a Nyugattal romlik, úgy értékelődnek fell előbbi politikai és gazdasági kapcsolatai az úgynevezett “Globális Déllel”, azaz a fejlődő országokkal. Ennek egyik jele, hogy a kezdetben még valóban globális jelentőségű “Öv út kezdeményezés” (BRI) mára szinte kizárólag fejlődő országbeli projekteket finanszíroz, az egyetlen komolyabb kivétel a Budapest-Belgrád vasútvonal maradt. Míg az elmúlt egy év fejleményei csak tovább fokozták ezt, a fejlődő országok instabilitása miatt viszont ez az új politika korántsem kockázatmentes Kína számára.

A közel-keleti kínai gazdasági befolyás egy térképpel szemléltve: pirossal vannak jelölve azok az országok, melyeknek mind a legnagyobb export- és importpartnere Kína, sárgával azok, akiknek a legnagyobb exportpiaca Kína, míg zölddel azok, akik a legtöbb árut Kínából hozzák be

Gáza berobban

Az iráni-szaúdi “kvázi megbékélés” végül mégsem hozta el a várva várt közel-keleti nyugalmat, hiszen Izraelben háborús helyzet állt be tavaly októberben. Az izreli-gázai konfliktus egyik legfontosabb következménye az elmúlt évtizedet jellemző izraeli-arab közeledés megkadása lett, miközben több muszlim illetve fejlődő ország a diplomáciai kapcsolatait is megszakította a zsidó állammal. Ez akár a régiós amerikai külpolitika kudarcának is tekinthető, mely egy szaúdi-izraeli tengely létrehozásán dolgozott, aminek a fő célja Irán izolálása lett volna. Bár a szaúdi-iráni viszony valóban romlott, az mégis stabilnak tekinthető, és a közbeszédet sokkal inkább meghatározza a zsidó-muszlim ellentét.

Ezek a fejlemények egy olyan értelmezési keretet is megengednek, miszerint Kína a fokozódó gázai és izraeli-iráni konfliktussal középtávon jól jár. Az ázsiai ország - akárcsak a Szovjetunió a hidegháború alatt - egyre gyakrabban mutatja be magát mint a fejlődő országok vezetőjét, természetes szövetségesét. Kína mindvégig óvatos volt a kommunikációját illetően a Hamász októberi terrortámadása kapcsán, és nyíltan sosem ítélte el azt. Ez kiegészült azzal, hogy a Hamász folyamatosan kereste a kapcsolódási pontokat Oroszországgal és Kínával, a terrorszervezet vezetője például egy, nem sokkal a támadás után megjelent interjúban úgy fogalmazott, hogy Kína hasonló akcióra szánhatja el magát Tajvannal szemben is. Ezzel együtt Kína el tudta kerülni, hogy túlzottan összemosodójon a terrorszervezettel.

Kína október óta újabb és újabb tűzszüneti terveket dobott be, melyek egyöntetűen a kétállami megoldást szorgalmazzák, miközben a hazai fogyasztásra (is) szánt kínai pártmédia erősen Izrael-ellenes cikkeket jelentet meg. Ezek a hangok pedig sokszor találnak értő fülekre a Globális Dél legfontosabb országainak közvéleményében, mint például Dél-Afrika, Indonézia vagy Brazília, melyek kormányai folyamatosan fejezik ki nemtesztésüket Izrael politikája kapcsán. Ezzel együtt a teljes képhez az is hozzátartozik, hogy még ezekben az országokban is az USA általános megítélése legalább hasonló vagy jobb, mint Kínáé, viszont az elmúlt egy évben a különbség inkább csökkent.

Ha választani kellene egy amerikai és kínai blokk között, melyiket választanák egy-egy ország lakosai. A sárga szín a Kína-párti válaszok arányát mutatja, a kék az Amerika-pártiakat. Ahogy látszik, Oroszországot leszámítva mindenhol utóbbiak vannak többésgében. Forrás:https://ecfr.eu/publication/living-in-an-a-la-carte-world-what-european-policymakers-should-learn-from-global-public-opinion/

(Vér)vörös-tenger

Fontos megjegyezni, hogy egy szélesebb körű közel-keleti konfliktus a kínai gazdaság számára nagyon is kézzelfogható következményekkel járna, ideértve a nemzetközi szállítási útvonalak elakadását vagy az olajárak emelkedését. A legújabb fejlemények mindenképpen arra mutatnak, hogy a tét folyamatosan nő, és Kínának a retorikán túl akár valódi lépéseket is tennie kell hamarosan.

Ennek első jele a Vörös-tengeren áthaladó teherhajók húszik általi támadása, mely csoport egyértelműen Irán támogatását élvezi, és a hivatalos kommunikáció szerint a húszik részéről ez egyfajta megtorlás az Izraelnek nyújtott nyugati segítség miatt. Miközben a tavalyi év végén a probléma még marginális jellegű volt, mára a nyugati hajók jelentős része kénytelen a Szuezi-csatornán való átkelés helyett egész Afrikát megkerülni, mely 22 napos plusz szállítási időt és többszörös szállítási költséget jelent. Ez oda vezetett, hogy például a németországi Volvo vagy Tesla gyárak alkatrészhiány miatt átmenetileg leállították a termelésüket. Amennyiben ez tovább folytatódik, úgy az Európában és Amerikában éppen csökkennő inflációs trend könnyen meg is fordulhat, jelentős kihívás elé állítva a nemzeti bankokat.

Jól látszik, hogy a Szuezi-csatorna forgalma a normál működés 15-20%-ára esett vissza idén januárra

Éppen ezért, az elmúlt hetekben amerikai részről egyre több kérés érkezett Kína felé, hogy próbáljon nyomást gyakorolni Iránra, hogy állíttassa le a támadásokat. A lépés jól jelzi, hogy amerikai részről is egyre inkább tisztában vannak közel-keleti lehetőségeivel és befolyásával. A legtöbb beszámoló szerint Kína bár inkább maga is ellene van a húszi támadásoknak, egyelőre még elnéző az iráni rendszerrel. Ezt részben magyarázhatja, hogy maguk a húszik is szelektív módon főleg nyugati hajókat támadnak, miközben (érthető okokból) a legtöbb orosz és kínai hajót átengedik. Kérdés tehát, hogy a kínaiak által eddig követett, alapvetően reaktív politika átvált-e proaktívvá, azaz Kína kísérletet tesz-e egy általa kívánatosnak tartott regionális rend és békerendszer létrehozására. Ez kétségkívül nagyon finom diplomáciai manőverezést igényelne, ugyanakkor ma Kína az egyetlen nagyhatalom, mely továbbra is partneri viszonyban van a térség fontosabb országaival: Iránnal, Izraellel, Szaúd-Arábiával és Törökországgal.

A térség viszonyai egy térképen összefoglalva. Kína egyetlen hivatalos külföldi katonai bázisa szintén a Vörös-tengeren található, Dzsibutiban.

Válsággócok

A vörös-tengeri helyzet tehát akár az új, fejlődő országokra fókuszáló kínai külpolitika főpróbája is lehet. Ne feledjük, hogy Amerika közel-keleti "hadjáratainak” legalább az egyik oka bizonyosan az ország olajkitettsége volt, Irak és Afganisztán inváziója viszont együtt járt az USA megítélésenek meredek csökkenésével a térség államaiban. A Vörös-tengeren kívül ráadásul több, egyelőre radar alatt lévő konfliktus is bármikor élesedhet, ami további kínai gazdasági érdekeket sértene.

Ennek egyik friss példája az iráni-pakisztáni határvillongás volt, amikor idén januárban mindkét fél rakétákat lőtt ki a másik területén állítólagosan megtalálható balodzsi szeparatisták ellen. Miközben a balodzsi szeperatizmus valódi problémát jelent a Pakisztánon áthaladó BRI által finanszírozott vezeték- és vasuti építkezés számára (több ízben kínai munkásokat is támadás ért), és az közvetett módon Kína kettő, igen közeli partnerének a viszonyát meg is rontotta, évek óta nincs valódi válasz rá. Hasonló, a lokálistól a regionális jelentőségűig terjedő, befagyott vagy éppen aktív konfliktusból rengeteg példát lehetne hozni kezdve Afrikától Közép-Ázsián (pl. kirgiz-tádzsik vagy tádzsik-afgán határ) át, melyek olyan országokat érintenek, amiknek nyersanyagexportja döntő része Kínába irányul, vagy gazdaságuk erősen kitett Kínának.

Térképen Balodzsisztán és a főbb pakisztáni BRI projektek

Kína egyelőre a tisztán diplomáciai, és enyhébb gazdasági jellegű nyomásgyakorlási módszereken még alig merészkedett túl, ahogy fentebb is írtuk, az ország mindössze egy hivatalos külföldi katonai bázissal rendelkezik. A teljes képhez hozzátartozik, hogy ilyeneket gyorsan ki tudna alakítani Pakisztánban vagy Kambodzsában is, és több jel arra utal, hogy a tádzsik-afgán határon is működik egy állomás. Ez azt jelenti, hogy az amerikait megközelítani tudó katonai szerepvállalás logisztikai szempontból legalábbis járható út lehet. Ezzel együtt kínai részéről egyelőre inkább a “magán-biztonsági cégek” (private security companies - PSC) használata jellemző a külföldi kínai érdekeltségek védelmére. Ez egyfajta hibrid, sok elemében az orosz Wagner külföldi ténykedéséhez hasonló, ugyanakkor attól több szempontból különböző megoldásra enged következtetni. Mivel a téma túlmutatna ezen a bejegyzésen, így a jövő heti hírlevél fog a nem konvencionális kínai haderő kérdésével részletesebben foglalkozni.

Térképen azon országok, ahol kínai privát biztonsági cégek (PSC) tevékenykednek (rózsaszín), ahova kínai fegyverexport irányul (narancs), vagy amelyekre mind a kettő jellemző (vörös). Forrás:https://www.rand.org/content/dam/rand/pubs/tools/TLA2000/TLA2045-1/RAND_TLA2045-1.pdf

Konklúzió: ki oszt meg kit?

Jelenleg a Globális Dél - avagy a korábbi el nem kötelezett országok - kikerülhetetlenek a kínai-amerikai globális versengésben. Miközben Kína a hidegháborúból erős kapcsolatokat örökölt, és lépéseket tett ezek egyfajta intézményesítésére is - lásd a BRICS-et és a 2023-as BRICS+-t, vagy az SCO-t - ezek változó sikerrel jártak együtt. Kínai szerzők előszeretettel hasonlítják össze ezeket a szervezeteket nyugati párjaikkal, és általános kritikaként fogalmazzák meg, hogy azok ignorálják a Globális Dél problémáit. Ezzel együtt kínai részről is tisztában vannak utóbbi megosztottságával és megoszthatóságával, lásd mondjuk az indiai-pakisztáni viszonyt.

Röviden fogalmazva, amerikai oldalról a cél ezeknek a konfliktusoknak a minél nagyobb kidomborítása, míg Kína (és Oroszország) az alapvetően a liberális, amerikai világrendet támogatni hivatott szervezeteken belül - IMF, G20 stb. - próbálják az észak-dél ellentétet felizzítani. Ez a taktika ráadásul az orosz-ukrán konfliktus során részben működött is: at ENSZ körülbelül 130 tagországa nem volt hajlandó elítélni az orosz agressziót, és valódi szankciókat sem vetettek ki Oroszországra. Hasonlóképp, kínai részről szintén nincs igény komolyabb katonai szövetségek létrehozására, a cél “mindössze” a fejlődő országok jóindulatának fenntartása, és egy esetleges háborús helyzetben azok passzivitásának az elérése.

Ha szeretnéd jobban érteni Ázsiát, akkor iratkozz fel ingyenes, heti rendszerességű hírlevelünkre, és kapj értesítést a legfrissebb bejegyzéseinkről az alábbi gombra kattintva.